Bemegyek tegnap a boltba szotyiért... látom van tv... jól van mondom, akkor talán az arc tudja, hogy áll a meccs. Kérdem az eladót, mennyi lett a finn-magyar? Aszongya tippeljek...
Rohadj meg, gondolom magamban.... Azt tudom, hogy a 70. percben még vezettünk- mondom az embernek.
Ja-ja, de a nyolcvanvalahanyadik percben kiegyenlítettek - mondja a csóka, nekem meg lepereg az ilyenkor szokásos "ilyen is csak velünk történhet meg..." kezdetű már-már szokásosnak nevezhető reakcióm.
Sebaj, karistolok egy újabb rovátkát a szívemen, a meglévők mellé... így megy ez mióta szurkolok a mieinknek, tehát kb. mióta az eszemet tudom.
De a pillanat tört része alatt, amíg egy egész korszak fájdalma átsuhan rajtam, kiszúrok egy fölény félmosolyt az ember arcán és látom a szemében azt a hatásvadász, genyó pillantást, amit még a Hazudj, ha tudsz-ból tanultam...
De a 94. percben lőttünk még egyet - mondja az eladó és onnan már nem emlékszem mi történt, mert egyszerűen nem hittem el... Ilyen velem, akarom mondani velünk nem történt... mi az utolsó percben nem szoktunk gólt rúgni, max kapni, nem beszélve az utolsó utáni percről...
Pedig csak egy betegecske finn csapattól hoztuk el három pontot. Azt hiszem szükségem van nekem a reményre, ami minden selejtezősorozat elején kiölhetetlenül él bennem. Már csak ez maradt nekünk, de ez még megvan. A remény, hogy felkerülünk egy szép napon a második kalapba, hogy egyszer majd a csoportban is megszerezzük azt a második helyet és a remény, hogy a pótselejtezőn Montenegróval sorsolnak össze, a remény, hogy a Montenegró megtámadja valamelyik szomszédját és mi kijutunk egy világeseményre....
