Éppen hazaestünk családlátogatásról, éppen csak annyi időm volt, hogy a szotyit és a jaffát előkapjam. Mire azonban bekapcsoltam a tévét, már lement a kezdőrúgás...francba! Nem szeretek lemaradni az elejéről (nem történt még semmi, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy elmulasztottam valami fontosat)! Támadunk, nem is kicsit! Húsz perc után két évet öregedtem, annyi ziccert hagytunk ki! De semmi. A félidő derekán már magamból kikelve üvöltöttem, hátha eljut a hangom fehérvárig, sajnos azonban nincs ilyen erős a tüdőm.
A szünetben olyan fáradtnak éreztem magam, mintha én is pályán futkorásztam volna 45 percig. Közben törtem a fejem, hogy az első játékrész sikertelensége vajon rányomja a bélyegét a következő félidő támadójátékára, vagy sem. Utólag rájöttem, kár volt ezen agyalni.
A játékosok ugyanúgy folytatták, ahogy a szünet előtt abbahagyták. Egymás után jöttek a ziccerek, de azt az első tetves gólt mégsem sikerült begyötörni. Már instrukciókat üvöltözem, hogy miért nem arra passzolsz te vakegér? Barátnőm erre már nem bírta tovább és megkérdezte, miért kiabálsz, ez csak egy meccs. Huhh...ez nem csak egy meccs!
Egyszerűen nem bírom tovább! Mindent kihagyunk. És persze jön a foci elnyűhetetlen és íratlan szabálya...nevezetesen az egyik csapat kihagyja a helyzeteit, a másik meg helyzetek nélkül lő egy gólt. Felrobbantam a pipától és átkapcsoltam a tévét. Az első negyed óra után kis szerencsével 3 góllal kellett volna vezetnünk, erre kikapunk és elszáll a továbbjutás! Ez a mi formánk.
Csatlakozom az előttem szólóhoz, jobb lett volna Komant és Eleket jegelni, nélküle is kikaptunk volna a svédektől, de az U21 legalább begyalogolhatna a Eb-re!
